HU205407B - Eljárás talajhorgony készítésére, valamint horgonyszerkezet az eljárás foganatosításához - Google Patents

Abstract

Az eljárás során olyan, a lineáris horgonyelemmel (4) összekötött armatúrát (22) juttatnak a talajba (1), amely egymástól távközzel elhelyezett tartótagokhoz (6, 7) rögzített rudakat (12) tartalmaz. A tartótagokat (6, 7) összenyomják, a rudakat (12) kihajlítják és a környező talajba (1) préselik. A horgonyszerkezetnek az a lényege, hogy az armatúra (22) cső alakú, egymástól távközzel elhelyezkedő tartótagokkal (6, 7) rendelkezik, amelyeket hozzájuk hegesztett rudak (12) körnek össze. (3. ábra).

Description

A leírás terjedelme: 16 oldal (ezen belül 7 lap ábra)

HU 205 407 Β

A találmány talajhorgony készítésére szolgáló eljárásra, valamint az eljárás foganatosítására szolgáló horgonyszerkezetre vonatkozik.

A mélyépítési gyakorlatban elsősorban főldmegtámasztási feladatok megoldásához gyakran használnak talajhorgonyokat, például térszín alatti szűk beépítési helyek körbefogása - határolása -, támfalak készítése, vízépítési műtárgyak, vagy más építmények stabilizálásánál. A talajhorgonyok horgonyteste és a talaj közötti erőátadást a súrlódó- és tapadóerő, valamint az elmozdulás hatására kialakuló passzív földnyomás biztosítja.

A horgony teherbírását a horgonytest kiszélesítésével - átmérőjének megnövelésével - lehet emelni. A horgonytest felbővítése jelenleg vagy igen nagy injektálási nyomással, esetleg bonyolult mechanikai (gépi) berendezésekkel, vagy pedig robbantással történik. Ezen ismert megoldások mindegyikének van olyan hátránya, amely miatt nem, vagy nem megfelelő mértékben tudtak elterjedni. A mechanikus gépi módszerek túlságosan bonyolultak és nehézkesek az adott feladat megoldásához. (HU 181299 számú szabadalmi leírás.) Az injektált horgonyok kötött talajban nem eléggé hatékonyak, laza talajokban pedig a fúrás, a béléscsövezés és a horgony utólagos elhelyezése meglehetősen nehézkes. [Rózsa László: „Alapozási kézikönyv” (1977), 324. old. „Injektált feszített horgonyok”] A robbantott horgonyok készítése olyan mértékű dinamikus hatásokkal járhat, amely a készítendő horgonyok környezetében meglevő épületek állagát veszélyezteti (HU 181045 számú szabadalmi leírás).

A találmány feladata, hogy olyan eljárást és horgonyszerkezetet szolgáltasson kiszélesített horgonytesttel rendelkező talajhorgony készítésére, amelynek segítségével a horgony testátmérő megnövelésének művelete egyszerű módon a legkülönfélébb talajokban is eredményesen végrehajtható, és nincsenek-vagy csak elhanyagolható mértékben vannak - dinamikus mellékhatásai, így biztonságosan alkalmazható károsodott épületek, építmények, földalatti üregek közelében is.

A találmány azon a felismerésen alapszik, hogy ha a horgonytest részeiként egymástól távközzel elhelyezkedő, és a külső felületük mentén rögzített rudakkal összekötött elemeket, például csodarabokat alkalmazunk, és a talajban a horgonytestre a tervezett helyzetbe jutattását követően axiális erőt fejtünk ki, ezek az elemek egymás felé közelednek, miközben az azokat összekötő rudak kihajlásra, és a környező talajba nyomulásra kényszerülnek, ami a horgonytest befoglaló átmérőjének a megnövekedését eredményezi.

A fenti felismerések alapján a kitűzött feladatot a találmány értelmében olyan eljárás segítségével oldottuk meg, amelynek során a talajba lineáris horgonyelemhez csatlakoztatott armatúrát juttatunk, amelyet a talajban felbovítünk, a lineáris horgonyelemet - adott esetben az armatúrát tartalmazó lyuk utószilárduló anyaggal történő kitöltését és az anyag megszilárdulását követően - megfeszítjük, és amely eljárásra az jellemző, hogy egymástól távközzel elhelyezett és külső felületükön rögzített rudakkal összekapcsolt tartőtagokkal rendelkező armatúrát juttatunk a talajba, és az armatúrára kifejteti lineáris horgonyelemmel párhuzamos, vagy lényegében párhuzamos erővel a tartótagokat egymás felé közelítve és a közöttük levő távközt csökkentve a rudakat az armatúra felbővülését eredményező kihajlásra és a környező talajba sajtolódásra kényszerítjük.

Az eljárás egy előnyős foganatosítási módjára az jellemző, hogy a talajban például fúrással akialakítandó horgonyszerkezet számára lyukat készítünk, ebbe bevezetjük a két egymástól távközzel elhelyezett csőtag által alkotott tartótaggal rendelkező armatúrát, majd a lyukban a terv szerinti helyére juttatott armatúra külső - a lyukkitorkollása felé eső-tartótagra támaszkodó, a lineáris horgonyelemet körülvevő cső közvetítésével fejtjük ki a tartótagok egymáshoz közelítését és a rudak kihajlását előidéző erőt. Ebben az esetben célszerű, ha az armatúrára egy, az arra feltámaszkodó, és a lineáris horgonyelemet körülvevő cső segítségével oly módon fejtjük ki a behajtó erőt, hogy a lineáris horgonyelemet a csőhöz képest kifelé húzva megfeszítjük, és ezáltal a csőre nyomóerőt fejtünk ki.

Az eljárás egy másik foganatosítási módja szerint az egymástól távkőzzel elhelyezkedő, elöl-hátul nyitott csodarabok által alkotott tartőtagokkal rendelkező armatúrát a részét képező csúcselemmel ellátva egy, az armatúrán átmenő, és ahhoz oldható kapcsolattal csatlakoztatott, a csúcselemre támaszkodó cső közvetítésével hajtjuk, célszerűen verjük és/vagy vibráljuk és/vagy sajtoljuk a talajba, majd az armatúra tervezett helyzetének elérése után a cső és armatúra közötti kapcsolatot oldjuk, a csövet a csúcselemtől visszahúzzuk és az armatúrának szorítva a csőre az armatúra felé irányuló erőhatást fejtünk ki, és ezáltal a tartótagokat egymás felé mozgatva a rudakat kihajlásra kényszerítjük. Ebben az esetben előnyös, ha a cső és az armatúra közötti, az utóbbit befelé vivő oldható kapcsolatot a csőhöz például hegesztéssel rögzített bütyköknek a hátsó tartótagban kiképzett résekbe vezetésével hozzuk létre, majd az armatúra tervezett helyzetének elérése után a csövet a bütyköknek a résekből kikerülését eredményező mértékben visszahúzzuk, a csövet elforgatjuk, és ezután szorítjuk az armatúra hátsó tartótagjának.

A találmány szerinti horgonyszerkezetnek lineáris horgonyeleme és azzal összekapcsolt, a talajban horgonytest kialakításához előirányzott armatúrája van, és e horgonytestre az jellemző, hogy az armatúra egymástól távközzel elhelyezett csőtagok, illetve csodarabok által alkotott tartótagokat, és azok külső felületéhez előnyösen hegesztési varratokkal - erősített, a tartótagokat összefogó rudakkal rendelkezik, és a lineáris horgonyelem, előnyösen horgonyrúd az armatúra belsejében van keresztülvezetve. Egy előnyös kiviteli példa szerint a rudak a szomszédos tartótagok közé eső tartományukban gyengített keresztmetszettel rendelkeznek, előnyösen bevágással vannak ellátva. Előnyős lehet továbbá, ha a talajba vezetés irányát tekintve hátsó cső alakú tartőtag hátsó végén erőátadásra alkalmas fejlemez vagy -gyűrű, az elülső cső alakú tartótag

HU 205 407 Β elülső végén pedig ugyancsak erőátadásra alkalmas fejlemez vagy -gyűrű van - célszerűen hegesztéssel rögzítve, és a lineáris horgonyelem a hátsó fejlemezen vagy -gyűrűn keresztül van vezetve, és az elülső fejlemezhez és/vagy az elülső tartótaghoz van rögzítve.

Egy másik találmányi ismérvnek megfelelően a behajtási művelet során az elülső tartótag előtt elhelyezkedő, attól különálló vagy azzal egy tagban kialakított csúcseleme van; a lineáris horgonyelem a csúcselemhez vagy az elülső tartótaghoz van rögzítve, és a hátsó tartótagot alkotó csodarab hátsó részében a lineáris horgonyelemmel párhuzamos egy, a csúcselemre vagy az elülső tartótag belső végére közvetve vagy közvetlenül feltámasztható, a hátulsó tartótagon keresztülvezethető cső (verőcső) külső felületén például hegesztéssel rögzített bütykök befogadására alkalmas rések vannak kialakítva. Egy másik kiviteli példa szerint a csúcselemet a cső (verőcső) számára támasztófelületet alkotó, körben fűtő vállal rendelkező, az elülső tartótagtól különálló, de a lineáris horgonyelemmel összekötött kúpos test alkotja. Célszerű lehet továbbá, ha a csúcselem az elülső tartótagot alkotó csodarab részét képezi, azzal egy tagban van kialakítva; az elülső csodarab kisebb átmérőjű, mint amekkora a hátsó tartótagot alkotó csődarab átmérője, és ez utóbbival azonos átmérőjű csőtag van az elülső csodarab belső végéhez - azt koncentrikusan körülvevő módon - rögzítve, amely az elülső tartőtag részét képezi.

Végül előnyös lehet, ha a horgonyszerkezetnek négy vagy több, azonos távolságokban kiosztott rúdja van.

A találmányt a továbbiakban a csatolt rajzok alapján ismertetjük részletesen, amelyek az eljárás előnyös foganatosítási lehetőségeit érzékeltetik. A rajzokon az 1. ábrán vázlatos oldalnézetben látható egy, a találmány szerinti eljáráshoz használható horgonyszekezet egy fúrt lyukban történő elhelyezése előtt;

a 2. ábra az 1. ábrán bejelölt A-A vonal mentén vett nagyobb méretarányú metszet; a 3. ábrán az 1. és 2. ábrán feltüntetett horgonyt a fúrt lyukban elhelyezett és felbővített állapotában ábrázoltuk;

a 4. ábra a 3. ábrán bejelölt B-B vonal mentén vett metszet;

az 5. ábrán az eljárás egy olyan foganatosítási módját érzékeltettük, amelynél a horgonytestet közvetlenül hajtjuk a talajba;

a 6. ábrán az 5. ábra szerinti horgony a terv szerinti helyzetébe juttatott és ott felbővített állapotában látható;

a 7. ábrán az 5. ábra szerintihez hasonló horgonyszerkezet látható nagyobb méretarányban, és az armatúrából kihúzott verőcsővel;

a 8. ábrán a 7. ábra szerinti szerkezetet az armatúra behajtása közben elfoglalt állapotában tüntettük fel;

a 9. ábrán a 7. ábra szerinti szerkezetet a verőcsőnek a rudak kihajlítása (az armatúra szétnyílása) közben elfoglalt helyzetében ábrázoltuk.

Az 1. ábrán (1) hivatkozási számmal jelölt talaj megtámasztására szolgáló függőleges (2) támfalat biztosítjuk a találmány szerinti hátrahorgonyzási eljárással. A magasabban fekvő terepszintet t_b az alacsonyabban fekvőt £ hivatkozási betűvel jelöltük. Az 1. ábrán látható horgonyszerkezet, amely az egészében (22) hivatkozási számmal jelölt armatúrával rendelkezik, az (1) talajban fúrással kialakított (3) lyukban helyezendő el, és felbővítése a később leírt módon ott történik.

A horgonyszerkezetnek (4) lineáris horgonyeleme, például vonórúdja (horgonyrúdja) van, amely az (5) csőben (acélcsőben) centrálisán húzódik végig. Az (5) cső az 1-4. ábrák szerinti eljárásban - amint látni fogjuk - feszítőcsőként funkcionál.

A horgonyszerkezet (22) armatúrájának két (6, 7) tartótagja van, amelyek egymástól a távközzel helyezkednek el, és a külső felületükhöz (12) rudak - a jelen esetben négy (12) rúd - van (13) hegesztési varratokkal rögzítve. A (6) tartótagot a külső - az (5) cső felé néző

- oldalán (8) fejlemez (erőátadó korong) által alkotót (9) csőtag alkotja, míg a (7) tartótagot ugyancsak egy (10) csőtag képezi, annak azonban a (4) lineáris horgonyelem vége közelében levő vége van (11) fejlemezzel (erőátadó koronggal) lezárva. A (4) lineáris horgonyelem végére kívülről a (11) fejlemezre ráfeszülő egy vagy több (14) csavaranya van felhajtva.

A (12) rudakat a jelen példában szögacélok alkotják, amelyek száraikkal illeszkednek a (9) és (10) csőtagok külső felületére (lásd a 2. ábrát is), és a végeik tartományában vannak a (13) hegesztési varratok segítségével a (9) és (10) csőtagok külső palástfelületéhez erősítve. A két (6, 7) tartótag közötti a szélességű tér mentén húzódó szakaszukban a (12) rudak - azok mindkét szára - (12a) bevágással rendelkeznek, amelyek szerepére később visszatérünk.

A (22) armatúra felbővítése a következő műveletek végrehajtásával történik:

a (22) armatúrát a (4) lineáris horgonyelemmel együtt a (3) lyuk ferde x hosszanti geometriai középtengelyének a folytatásában helyezzük el, bevezetjük a (3) lyukba, és az (5) csövet felvezetjük a (4) lineáris horgonyelemre úgy, hogy a belső vége a (6) tartótagon

- vagyis a (9) csőtag (8) fejlemezén - támaszkodjék fel. A (4) lineáris horgonyelemre a 3. ábrán bejelölt P nyíl irányában húzóerőt fejtünk ki, mégpedig az (5) csövet használva támaszelemként a húzás végrehajtásában, miáltal az (5) cső nyomás alá kerül, és a (6, 7) tartótagokra feszítőhatást fejt ki, amely az egymástól a távközzel elhelyezkedő (6,7) tartótagokat egymás felé irányuló elmozdulásra kényszeríti. A P nyíl irányú húzóerők reakcióerőit a (15) támaszelem (támasztótárcsa) felületére irányuló p nyilakkal érzékeltettük, amely (15) támaszelem a (2) támfal külső felületén fekszik fel.

A (6, 7) tartótagok egymáshoz közelítése - az a távköz (1. ábra) csökkenése - a (12) rudakra kényszerűen excentrikus erőhatást fejt ki, ami kihajlását plasztikus alakváltozását - eredményezi, aminek végbemenetelét megkönnyíti a (12) rudaknak a (12a) bevágásokkal gyengített keresztmetszete. A kihajló (12)

HU 205 407 Β rudak a nyomóerő hatására a (3) lyukat környező (1) talajban - az adott talajfajta nyírószilárdságától függően - talajtömörítést és üregbővítést okoznak.

A (22) armatúra összetolódő (6, 7) tartőtagjaí az egymáshoz ütközésük révén behatárolják a (12) rudak oldalirányú kinyomódásának a mértékét, ami természetesen az 1. ábrán bejelölt a távköz függvénye. A horgonyfej felbővülésének a mértéke a 3. és 4. ábrán feltüntetett D és az 1. ábrán bejelölt d átmérők különbsége. Keresztmetszetben egyébként a kihajlított (12) rudakkal rendelkező horgonytest - amint a 4. ábrán látható - kereszt alakú, ha négynél több (12) rudat alkalmazunk, csillag alakú.

Amikor a (12) rudak kihajlítási művelete befejeződött, amennyiben a horgonyt ideiglenes szerkezetként használjuk, a (16) csavaranyát az e nyílnak (3. ábra) megfelelően felvezetjük az acél horgonyrúd menetbordával ellátott végére, nyomatékkulcs segítségével meghúzzuk, rászorítjuk a (15) támaszelemre (támasztótárcsára), ezzel a szükséges mértékű feszítést a horgonyaidba bevisszük, és az egész horgonyszerkezet feszültségét fenntartjuk, biztosítva ezáltal a (2) támfallal megtámasztott (1) talaj aktivizálását, és a megtámasztó szerkezet (itt támfal) mozdulatlanságát. Az üzemszerű használat befejeztével a horgony részei a (22) armatúra (horgonytest) kivételével kimenthetők. Arra is lehetőség van, hogy a feszítő (5) csövet a horgony test kialakítása után eltávolítsuk, és így az felhasználható a következő (ideiglenes) horgony készítéséhez.

Ha végleges hogonyt kívánunk készíteni, a (22) armatúra (12) rúdjainak a fent leírt oldalirányú kinyomása, vagyis a horgonytest kialakítása után a (3) lyukat utőszilárdulő anyaggal, előnyösen cementhabarccsal kitöltjük. A kitöltés akár gravitációsan, akár injektálással (túlnyomás alatt) történhet A habarcs megszilárdulása után a feszítést tovább folytatjuk, majd a horgonyfejet - adott esetben a 3. ábrán látható (16) csavaranyát - a megtámasztó szerkezethez, vagyis a (2) támfalhoz rögzítjük.

Verésre vagy vibrálásra alkalmas szemcsés vagy átmeneti talajokban a (3) lyuk bővítése és a horgony elhelyezése egy fázisban történhet. Ehhez a horgony (32) armatúráját az 5. ábrán látható (19) csúcselemmel (verőcsúccsal) kell ellátni; ebben az esetben a (19) csúcselem is a (32) armatúra részét képezi. Az itt alkalmazott (32) armatúra alapvetően azonos az 1—4. ábrák szerinti (22) armatúrával, ezért a korábban már ismertetett szerkezeti elemeket a már alkalmazott hivatkozási számokkal jelöltük. Az említett kúpos (19) csúcselemhez van a (4) lineáris horgonyelem, általában vonórúd (horgonyrúd) rögzítve. Az (5) cső (ebben az esetben verőcső) a (19) csúcselem (19a) vállán támaszkodik fel, miközben az (5) csövet az F nyilaknak megfelelően (6. ábra) verjük vagy vibráljuk, más szóval: a behatoláshoz szükséges verő- és/vagy vibrálóerőt az (5) cső közvetíti a (19) csúcselemre (verőcsúcsra). Amíg tehát az (5) cső az 1-4. ábrák szerinti példában feszítésre szolgált, itt a verés közvetítése a funkciója. Az (5) cső az (1) talajba hatolása során - miközben a veréssel és/vagy vibrálással közvetített behajtóerő közvetlenül a (19) csúcselemre adódik át, hiszen - amint említettük, a csővég közvetlenül a verócsúcson támaszkodik fel - magával viszi az egészében (32) hivatkozási számmal jelölt armatúrát, amelynek a belső vége eközben a (19) csúcselemtől b távközzel helyezkedik el. A (32) armatúra a (22) armatúrától abban tér el, hogy a (17, 18) tartótagokat fejlemezek nélküli, tehát mindkét végükön nyitott csodarabok alkotják, hiszen az (5) cső a (32) armatúrán keresztül van vezetve. Az oldható kapcsolatot az (5) cső és a (32) armatúra között úgy hozzuk létre, hogy az (5) cső külső palástjához a (19) csúcselemtől h távolságra - ami kb. az említett b távközzel meghaladja a (32) armatúra hosszát - két vagy több (20) bütyköt hegesztőnk, amelyek a hátsó (17) tartótagot alkotó csőelemben kiképzett (21) résekbe illeszkedve az (5) cső előremozgása közben magukkal viszik a (32) armatúrát, amely a (19) csúcselemet az általa készített, és mögötte kialakuló (3a) lyukban akadálytalanul követni tudja. A (19) csúcselem (verőcsúcs) E átmérője célszerűen legalább azonos, esetleg nagyobb a (32) armatúra befoglaló átmérőjénél, így az armatúra mozgása ellenállásba nem ütközik.

Amikor a (32) armatúra az (1) talajban a tervezett helyét, vagyis a szükséges mélységet eléri, az (5) csövet kissé visszahúzzuk, mégpedig olyan mértékben, hogy a (20) bütykök a (17) tartőtag (21) réseiből kikerüljenek. Ekkor az (5) csövet kissé elforgatjuk, és ismét befelé toljuk úgy, hogy a (20) bütykök most a (17) tartótagot alkotó csődarab peremén fekszenek fel. így a kapcsolat az (5) cső belső vége és a (19) csúcselem között megszűnik, a verő- vagy vibrálóerő tehát nem a verőcsúcsra, hanem - a (17) tartótagon keresztül közvetlenül a (32) armatúrára fog átadódni. Az (5) cső további előrehajlásának az eredményeként így - amint a 6. ábrán jól látható - a (32) armatúra (18) tartótagját alkotó csodarab támaszkodik fel a (19) csúcselem (verőcsúcs) (19a) vállán, és az (5) cső további verése és/vagy vibrálása az egymástól eredetileg a távolságra lévő (5. ábra) (17, 18) tartótagokat - mivel az erő a (32) armatúrán keresztül hat a csúcsra - egymás felé kényszeríti, miáltal az a távköz csökken, és a (12) rudakra ható külpontos igénybevétel azokat kihajlítja (1. a k nyilakat a 6. ábrán). A kihajló (12) rudak a (3a) lyukat környező (1) talajba préselődnek, az armatúra felbővül. A kihajlás mértékének ebben az esetben is az szab határt, hogy a (17, 18) tartótagok egymásnak ütköznek (6. ábra).

Amennyiben ideiglenes horgony készül, a (4) lineáris horgonyelemet megfeszítjük, és a (2) támfalhoz rögzítjük. Ha a horgony végleges, a (12) rudak deformálását követően a (3a) lyukat utószilárduló anyaggal töltjük ki, és annak megszilárdulása után hajtjuk végre a megtámasztó szerkezethez - itt a (2) támfalhoz - képest a szükséges mértékű feszítést. A feszítés mértékét a (2) támfal elmozdulásmentességének a biztosításához szükséges értékre kell megválasztani. A feszítés végrehajtásához az építőiparban általánosan használt ilyen rendeltetésű berendezések megfelelőek, egyszerűbb esetekben azonban menetbordás acél vonórúd és feszítő-rögzítő anya segítségével,

HU 205 407 Β nyomatékkulcs igénybevételével is megfeszíthető a horgonyrúd (3. ábra).

A horgonyszerkezetnek a 7. ábrán látható kiviteli alakja az 5. és 6. ábra szerintitől csak annyiban tér el, hogy a (39) csúcselem (verőcsúcs) az elülső (18) tartótagnak a részét képezi, más szóval maga a (18) tartótagot képező, Sí átmérőjű (33) csodarab van zárt heggyé összehajlítva, illetve ilyen kúpos (39) csúcselem hegesztéssel is csatlakoztatható a (33) csodarabhoz, amelynek a belső végéhez egy nagyobb s₂ átmérőjű (34) csőtag van távközzel koncentrikusan rögzítve. A (4) lineáris horgonytest - horgonyrúd - vége a (33) csődarab végében van hegesztéssel, és egy (35) csatlakozóidom segítségével rögzítve. A hátsó (17) tartótagot alkotó (36) csodarab átmérője is §2, így a (12) rudak a (39) csúcselem felé lefelé vannak hajlítva. A 7. ábrán amelyen az 1-5. ábrákkal kapcsolatban már használt hivatkozási számokat és jeleket értelemszerűen alkalmaztuk - jól láthatók az 5. és 6. ábrákkal kapcsolatban említett (20) bütykök (vivőbütykök), és az egyik (21) rés.

A 8. ábrán jól látszik az (5) cső és a (32) armatúra kapcsolata:

a (20) bütykök a (21) résekbe illeszkednek', és miközben az (5) cső verésével a (32) armatúrát előre hajtjuk - az (5) cső belső vége V-vel jelölt helyen az elülső (18) tartótagot alkotó (33) csodarabra feltámaszkodva adja át a veréssel és/vagy vibrálással kifejtett behajtóerőt - a (20) bütykök a (21) résekben helyezkednek el. így erő a hátsó (17) tartótag által alkotott (36) csődarabra nem adódik át, a (30) tér szélessége vagyis az a távköz - tehát az armatúra behajtása közben nem változik.

Amikor a (32) armatúrát a talajban a tervezett helyére juttattuk, pl. vertük, azonosan az 5. és 6. ábrával kapcsolatban leírtakkal az (5) csövet kissé visszahúzzuk - legalább olyan mértékben, hogy a (20) bütykök a (21) késekből kikerüljenek - majd az (5) csövet annyira elforgatjuk, hogy az (5) cső előretolásával a (20) bütykök a hátsó (17) tartótagot alkotó (36) csodarab hátsó peremére feküdjenek fel. Ezt, illetve a már ezt követő helyzetet ábrázoltuk a 9. ábrán, ahol - miután az (5) csövet e helyzetében tovább vertük és/vagy vibráltuk - az a távközt a hátsó (17) tartótagnak az elülső (18) tartótaghoz közelítésével és arra zárásával (a két tartótag illeszkedési helyét W hivatkozási betűvel jelöltük) bekövetkezik a (12) rudak korábban már leírt kihajlása. Megjegyezzük, hogy a 8. és 9. ábrákon a 7. ábrán ismertetett szerkezeti elemeket a már alkalmazott hivatkozási számokkal jelöltük.

A találmányhoz fűződő előnyös hatások a következőkben foglalhatók össze:

a horgonytest felbővítéséhez nincs szükség robbantásra, így dinamikus hatások káros következményeivel nem kell számolni. Nincs szükség nagynyomású injektálási technológia alkalmazására sem az utószilárduló anyagnak a lyukba táplálásához, sok esetben a lyuk gravitációs úton is kitölthető. Az armatúra felbővítése speciális és bonyolult mechanikai-gépészeti berendezéseket sem igényel. Az armatúra rudazatának a kihajlítása, ezzel a horgonytest felbővítése a horgonycső verési/vibrálási műveletével automatikusan bekövetkezik, és pl. ideiglenes horgonyok esetében a kellő teherviselés már ezzel az intézkedéssel biztosítható. A horgonyt nem szükséges különleges anyagokból készíteni, és a korrózióvédelemhez elegendő a horgonyzásra eddig is használatos fémanyagok és hidraulikus kötőanyagok alkalmazása. A horgonyok beépítése - különösen verésre alkalmas puhább talajok esetében - egyszerű. Minden egyes horgony teherbírása feszítéssel ellenőrizhető.

A találmány természetesen nem korlátozódik a fentiekben ismertetett eljárási példákra és a horgonyszerkezet ábrázolt és magyarázott kiviteli alakjaira, hanem az igénypontok által definiált oltalmi körön belül sokféle módon megvalósítható.

Claims (12)

1. SZABADALMIIGÉNYPONTOK

   1. Eljárás talajhorgony készítésére, amely eljárás során a talajba lineáris horgonyelemhez csatlakoztatott armatúrát juttatunk, amelyet a talajban felbővítünk, a lineáris hoigonyelemet - adott esetben az armatúrát tartalmazó lyuk utószilárduló anyaggal történő kitöltését és az anyag megszilárdulását követően - megfeszítjük, azzal jellemezve, hogy egymástól távközzel (a) elhelyezett és külső felületükön rögzített rudakkal (12) összekapcsolt tartótagokkal (6, 7; 17, 18) rendelkező armatúrát (22, 32) juttatunk a talajba (1), és az armatúrára (22, 32) kifejtett, a lineáris horgonyelemmel (4) párhuzamos, vagy lényegében párhuzamos erővel a tartótagokat (6, 7; 17, 18) egymás felé közelítjük és a közöttük lévő távközt (a) csökkentjük, a rudakat (12) az armatúra (22, 32) felbővülését eredményező kihajlásra és a környező talajba (1) sajtolődásra kényszerítjük.
2. 2. Az 1. igénypont szerinti eljárás, azzal jellemezve, hogy a talajban például fúrással a kialakítandó horgonyszerkezet számára lyukat (3) készítünk, ebbe bevezetjük a két, egymástól távközzel (a) elhelyezett csőtag (9,10) által alkotott tartótaggal (6, 7) rendelkező armatúrát (22), majd a lyukban (3) a terv szerinti helyére juttatott armatúra (22) külső - a lyuk (3) kitorkollása felé eső tartótagjának (6) támaszkodó, a lineáris horgonyelemet (4) körülvevő cső (5) közvetítésével a tartótagokat (6,7) egymáshoz közelítjük és a rudak (12) kihajlását hozzuk létre.
3. 3. A 2. igénypont szerinti eljárás, azzal jellemezve, hogy az armatúrára (22) egy, az arra feltámaszkodó, és a lineáris horgonyelemet (4) körülvevő cső (5) közvetítésével oly módon fejtjük ki a behajtó erőt, hogy a lineáris horgonyelemet (4) a csőhöz (5) képest kifelé húzva megfeszítjük, és ezáltal a csőre (5) nyomóerőt fejtünk ki.
4. 4. Az 1. igénypont szerinti eljárás, azzal jellemezve, hogy egymástól távközzel (a) elhelyezkedő, elöl-hátul nyitott csodarabok által alkotott tartótagokkal (17, 18) rendelkező armatúrát (32) a részét képező csúcselemmel (19) ellátva egy, az armatúrán (32) átmenő, és ahhoz az armatúrának (32) csak a behajtás irányába végbemenő mozgását biztosító oldható kapcsolattal

   HU 205 407 Β csatlakoztatott, a csúcselemre (19) támaszkodó cső (5) segítségével hajtjuk, célszerűen vegük és/vagy vibráljuk és/vagy sajtoljuk a talajba (1), majd az armatúra (32) tervezett helyzetének elérése után a cső (5) és armatúra (32) közötti kapcsolatot oldjuk, a csövet (5) a csóelemtól (19) visszahúzzuk és az armatúrának (32) szorítva a csőre (5) az armatúra (32) felé irányuló erőhatást fejtünk ki, és ezáltal a tartótagokat (17,18) egymás felé mozgatva a rudakat (12) kihajlásra kényszerítjük.
5. 5. A 4. igénypont szerinti eljárás, azzal jellemezve, hogy a cső (5) és az armatúra (32) közötti, az utóbbit befelé vivő oldható kapcsolatot a csőhöz (5) pl. hegesztéssel rögzített bütyköknek (20) a hátsó tartótagban (17) kiképzett résekbe (21) vezetésével hozzuk létre, majd az armatúra (32) tervezett helyzetének elérése után a csövet (5) a bütyköknek (20) a résekből (21) kikerülését eredményező mértékben visszahúzzuk, a csövet (5) elforgatjuk, és ezután szorítjuk az armatúra (17) hátsó tartőtagjának(17).
6. 6. Horgonyszerkezet az 1-5. igénypontokbármelyike szerinti eljárás foganatosítására, amely horgonyszerkezetnek lineáris horgonyeleme, és azzal összekapcsolt, a talajban horgony test kialakításához előirányzott armatúrája van, azzal jellemezve, hogy az armatúra (22, 32) egymástól távközzel (a) elhelyezett csőtagok (9, 10), illetve csődarabok által alkotott tartótagokat (6, 7; 17, 18), és azok külső felületéhez - előnyösen hegesztési varratokkal (13) - erősített, a tartőtagokat (6,7; 17,18) összefogó rudakkal (12) rendelkezik, és a lineáris horgonyelem (4), előnyösen horgonyrúd az armatúra (22) belsejébe van vezetve.
7. 7. A 6. igénypont szerinti horgonyszerkezet azzal jellemezve, hogy a rudak (12) a szomszédos tartótagok (6, 7; 17, 18) közé eső tartományukban gyengített keresztmetszettel rendelkeznek, előnyösen bevágással (12a) vannak ellátva.
8. 8. A 6. vagy 7. igénypont szerinti horgonyszerkezet, azzal jellemezve, hogy a talajba (1) vezetés irányát tekintve hátsó cső alakú tartótag (6) hátsó végén erőátadásra alkalmas fejlemez (8) vagy -gyűrű, az elülső cső alakú tartótag (7) elülső végén pedig ugyancsak erőátadásra alkalmas fejlemez (11) vagy -gyűrű van - célszerűen hegesztéssel - rögzítve; és a lineáris horgonyelem a hátsó fejlemezen (8) vagy -gyűrűn keresztül van vezetve, és az elülső fejlemezhez (11) és/vagy az elülső tartótaghoz (7) van rögzítve.
9. 9. A 6. vagy 7. igénypont szerinti horgonyszerkezet, azzal jellemezve, hogy a behajtási művelet során az elülső tartótag (18) előtt elhelyezkedő, attól különálló, vagy azzal egy tagban kialakított csúcseleme (19, 39) van; a lineáris horgonyelem (4) a csúcselemhez (19) vagy az elülső tartőtaghoz (18) van rögzítve; és a hátsó tartőtagot (17) alkotó csodarab hátsó részében a lineáris horgonyelemmel (4) párhuzamos, egy, a csúcselemre (19) vagy az elülső tartótag (18) belső végére közvetve vagy közvetlenül feltámasztható, a hátulsó tartótagon (17) keresztülvezethetőcső(5) (verőcső) külsófelületén például hegesztéssel rögzített bütykök (20) befogadására alkalmas rések (21) vannak kialakítva.
10. 10. A 9. igénypont szerinti horgonyszerkezet, azzal jellemezve, hogy a csúcselemet (19) a cső (5) (verőcső) számára támasztófelületet alkotó, körben futó vállal (19a) rendelkező, az elülső tartótagtól (18) különálló, de a lineáris horgonyelemmel (4) összekötött kúpos test alkotja.
11. 11. A 9. igénypont szerinti horgonyszerkezet, azzal jellemezve, hogy a csúcselem (39) az elülső tartótagot (18) alkotó csődarab (33) részét képezi, azzal egy tagban van kialakítva; az elülső csődarab (33) kisebb átmérőjű (sí), mint amekkora a hátsó tartótagot (17) alkotó csodarab (36) átmérője (S2), és ez utóbbival azonos átmérőjű (s?) csőtag (34) van az elülső csődarab (33) belső végéhez azt koncentrikusan körülvevő módon rögzítve, amely az elülső tartótag (18) részét képezi.
12. 12. A 6-12. igénypontok bármelyike szerinti horgonyszerkezet, azzal jellemezve, hogy az armatúrának (22, 32) négy vagy több, azonos távolságokban kiosztott rúdja (12) van.